A nagyharsányi csata 337. évfordulóján Fodor Pál, a HUN-REN Bölcsészettudományi Intézet címzetes főigazgatója, a HUN-REN BTK Történettudományi Intézet kutatóprofesszora megemlékező beszédet tartott a Nagyharsányi szoborparkban.
Fodor Pál: Ünnepi beszéd Nagyharsányban, 2024. augusztus 10.
Tisztelt emlékezők!
Ünnepi beszédemben négy kérdést járok körül: 1. Mi történt itt, e tájon 1687. augusztus 12-én? 2. Miért történt mindez? 3. Mit jelentett mindez a meggyötört Magyarországnak? 4. Van-e mindennek értelme/jelentése a mára nézve?
1) Az első kérdést nem kell hosszasan taglalnom, hiszen a nagyharsányi/villányi csata eseményeit itt évről évre felelvenítik. Csak a legfontosabb összefüggéseket kívánom felvillanti. 1683-ban az oszmánok megtámadták Bécset, de hatalmas vereséget szenvedtek. 1684 márciusában XI. Ince pápa erőfeszítéseinek köszönhetően Szent Liga alakult a Habsburgok, a pápaság, a Lengyel-Litván Unió és Velence részvételével. Franciaország távol maradt, de semlegességet vállalt. Aztán sora csatlakoztak a német fejedelemségek, végül 1686-ban Oroszország is, így több fronton indulhatott támadás az Oszmán Birodalom ellen. 1686. szeptember 2-án a szövetségesek visszafoglalták Budát, és ezzel megkezdődött a magyarországi oszmán uralom felszámolása. A török nagyvezír, aki a Mohácsnál győztes és Magyarországot meghódító Szulejmán szultán nevét viselte, Eszék megvédése után újjászervezett seregével a keresztény sereg után indult. Baranyavári táborából 1687. augusztus 6-án 7-8000 válogatott szpáhi lovast küldött a Mohács közelében táborozó keresztény sereg ellen. A részben Földvárnál, vagyis az 1526-os csata helyszínén lezajlott és a törökök vereségével végződő csata kevéssé ismert, pedig akár ezt is nevezhetnénk a második mohácsi csatának. 10-én a keresztények elindultak Siklós felé, hogy alkalmasabb csatatérre csalják a törököket, és eközben, Nagyharsány–Villány térségében érte őket a nagyvezír támadása. Az augusztus 12-én hajnaltól estig tartó küzdelemben a keresztények hatalmas győzelmet arattak. A törökök veszteségei megközelítették az 1526-os magyar seregéit, miközben a keresztények 600-700 főt vesztettek, alig valamivel többet, mint a törökök az első mohácsi csatában (egy mostanában előkerült török veszteséglista szerint 300 főt). A zsákmány is az 1526. évi török zsákmányhoz volt mérhető. A Te deumot a nagyvezír bajor kézre került, pompás sátra előtt tartották – a ceremónia megfeleltethető a mohácsi magyar foglyok Szulejmán sátra előtti kivégzésének. A győzelem nyomán egymás után tértek vissza a Szerémség 1526-ban elveszett erőssségei, mint ahogy az 1530-as években elvesztett Szlavónia is. Az év októberében Szulejmán szultán „műve”, az erdélyi fejedelemség Habsburg fennhatóság alá került, amivel megszűnt az ország 150 éves politikai megosztottsága. Bár a háború még sokáig elhúzódott, és jócskán történtek meghátrálások is, 1687-el a Kárpát-medencei történelem visszafordult abba az irányba, amelyből Szulejmán 1526-ban eltérítette.
2) Hogyan kerülhetett sor erre a hatalmas fordulatra, amit a magyarok nemzedékei sürgettek hiába a 16–17. században? A rövid válasz: a nagyhatalmi mohóság miatt. Az Oszmán Birodalom a 17. század első felében története legválságosabb időszakát élte át: dinasztikus belharcok, katonalázadások, gazdasági bajok és katonai vereségek gyötörték, de a század közepe után lassanként visszanyerte erejét. IV. Mehmed szultán és a Köprülü nagyvezírek rendbe tették az államot, modernizálták a hadsereget, és ismét hódító háborúkba kezdtek. Sikeresen befejezték a krétai háborút, végleg elfoglalva azt Velencétől (1669). Nyugaton bevették Jenőt, Váradot, Érsekújvárt, s bár Szent-Gotthárdnál 1664-ben vereséget szenvedtek, jelentősen kiterjesztették magyarországi uralmukat. Az 1670-es években hatalmas lengyel és orosz területeket foglaltak el. A birodalom elérte addigi legnagyobb területi kiterjedését. Bár a franciák propagandacéllal folyton a gyengeségükről beszéltek, a korabeliek legyőhetetlennek tartották őket. A törökök oroszországi győzelme után a magyar bújdosók ezt írták 1678-ban: „Az török potentia már … annyira elöl ment, hogy emberi mód szerint alig resistálhatni neki.”
Az oszmánok maguk is elhitték mindezt, és – örök mementóul a mindenkori világhatalmak számára – nem vették észre, hogy az 1670-es évek végére megásták saját sírjukat. Mindenkivel harcban álltak, és folyamatos agressziójukkal nemcsak hagyományos ellenfeleiket mozgósították, hanem potenciális szövetségeseiket is maguk ellen fordították, akik Bécs 1683-as ostroma miatt régen látott egységben sorakoztak föl a keresztény világ „ősellenségével” szemben, s verték ki azt a század végére Magyarországról és Dél-Görögországból. A karlócai béke (1699) után az oszmán állam megszűnt az európai hatalmi egyensúly tényezője lenni. Ahogy Luigi Ferdinando Marsili írta: az oszmánok hajdanán semmik voltak, és ismét semmivé lesznek. A mára nézve talán leszűrhető ebből az a tanulság, hogy ha egy világhatalom a szokásosnál is erőszakosabban viselkedik, lehet, hogy éppen a saját vesztét érzi és sietteti.
3) Mit hoztak a nagy győzelmek a korabeli Magyarországnak? Hosszú távon újjáéledést, nyugodt építkezést, hihetetlen gyarapodást és az ország egészének visszatérését a keresztény közösségbe. Rövidtávon azonban csak a korábbiaknál is több szenvedést, létbizonytalanságot, pusztulást és halált. A majd két évizeden át tartó hadjárások, rekvirálások, erőszakoskodások elviselése olyan fizikai és lelki terhet rótt a magyarságra, hogy egyszerűen nem tudott örülni sem Buda, sem az ország felszabadulásának. A harcot nem érezte magáénak, sőt annak első szakaszában – a Habsburgoktól az 1670-es években elszenvedett üldöztetések miatt – az ellenség oldalára állt. A Bécs ellen vonuló oszmán sereget erősítette az erdélyi had és a Porta által Felső-Magyarország királyának kinevezett Thököly Imre serege. A magyar főurak – Esterházy Pált kivéve – a nyugat-dunántúli védelem összeomlása után behódoltak Thökölynek és Kara Musztafának, és állítólag már az elfoglalandó területeket osztották fel egymás között. Júliustól szeptemberig a törökökkel közösen pusztították Ausztriát, élelmet szállítottak a török táborba. Ennek ellenére a vereség után kegyelmet kértek és kaptak.
Ezzel beteljesedett az 1520-as években elindult folyamat. Addig Magyarország önmaga és a külföld szemében a kereszténység védőbástyájának számított, erkölcsi állhatatosságát és katonai erényeit egész Európa csodálta. Miután Szapolyai János török védnökség alá helyezte magát, a külföld ítélete és a magyar önkép mindinkább elvált egymástól: a végvári katonák identitásának alapját ugyan továbbra is a védőbástya-gondolat szolgáltatta, a külföld azonban mindinkább törökkel cimboráló, megbízhatatlan népségnek látta a magyarokat. A Thököly-felkelés idején a Nyugat a kereszténység ellenségének bélyegezte Magyarországot. Marsigili kijelentette: a magyarok hűtlenek lettek a védőbástya hivatáshoz, nagy károkat okozva az egész kereszténységnek. Magyarország bűvös körbe került, amelyből azóta sem tud szabadulni. Nem találja az utat vagy a mértéket a szuverenitás védelme és a nagyobb, közös európai érdek között. Mert igazuk volt a magyaroknak, amikor védekeztek a vallásüdözés és az alkotmánysértések ellen a 17. században, de azt már nem érzékelték, hogy a törökök elleni védelem és főleg azok kiüzése nem lehetséges erős központi hatalom nélkül. A döntő pillanatban aztán a rossz oldalra álltak, és újabb szabadságharcra és további mérhetetlen szenvedésre lett szükség, hogy helyrebillentsék az egyensúlyt. Elkövették ugyanezt a hibát a 20. század elején is: szimbolikus ügyeket (pl. a magyar vezényleti nyelvet stb.) erőltettek évtizedeken át, s nem vették észre, hogy az ország érdeke a közös hadsereg megerősítése lenne a mindenünnen leselkedő sakálokkal szemben. Az eredmény: a Habsburgokkal együtt odalett Szent István birodalma is. A nagyharsányi győzelem is ezért lett inkább osztrák és nem magyar győzelem (is). A kivívói óriási presztízst kovácsoltak belőle maguknak, a Habsburgok második mohácsi csatának nyilvánítva új kezdetként ünnepelték, nekünk meg maradt az első, kudarcos Mohács. Jó lenne, ha a közelgő 500 éves évforduló helyreállítaná az egyensúlyt, és új jövőt nyitó lehetőségként a két csata együtt épülne be a magyarok tudatába.
4) Végül a negyedik kérdésről röviden: mi ennek az egész történetnek az értelme a mára nézve? Európa ma újra úgy érzi, hogy a 16–17. századihoz hasonló keleti fenyegetéssel néz szembe. Akkoriban a törökök hódításai fontos szerepet játszottak a modern államok kialakulásában és – furcsa módon – a pluralista, sokfelekezetű Európa létrejöttében (a védelemhez a protestánsokra is szükség volt, ezért aztán sok engedményt kapva fennmaradhattak – ezért harcoltak katolikusok és protestánsok vállt vállhoz vetve Nagyharsánynál is). A török fenyegetés miatt nevezte először közös hazának és otthonnak Európát Piusz pápa az 1460-as években. A másvallású birodalom ismétlődő támadásai később is segítettek fenntartani az európai egységtudatot. A törökök kiűzésére született számos terv mögött az a gondolat húzódott meg, hogy a sikeresen megvívott háború hozhatja el az általános európai békét és a kontinens egységét.
Mintha a történelem ismételné önmagát. Úgy látszik, az egyesült Európa létrehozásán fáradozó erőknek ma is szükségük van egy „keleti ellenségre”, amivel indokolni lehet a nemzeti szuverenitások korlátozását. Persze ma már az sem egyértelmű, hogy ki is az agresszor (a muszlimok egyértelműen a Nyugatot tartják annak), és az erőviszonyok is jóval bonyolultabbak. Ráadásul a korai egységtörekvések még csak föderatív Európát tűztek ki célul, s nem egy egységes birodalmat (azt csak a német császárok akarták). Ilyen körülmények között mind a két mohácsi csata, mind Trianon vagy 1945 fontos tanulságokkal szolgálhat Magyarország számára. E helyzetekből tudjuk, hogy nem elég igazunknak lenni, ha azt másokkal nem tudjuk elfogadtatni; hogy milyen életveszélyes egy ország számára, ha egyedül marad, s ha nagyhatalmak ütközőzónájává válva vergődik „üllő és verő” között; hogy semmi jó nem származik abból, ha nincsenek befolyásos támogatóink és ha a külvilág rólunk alkotott képe és az önképünk messze esik egymástól. A múlt kudarcainak és a nagyharsányihoz hasonló győzelmeknek egyik fontos tanulsága az, hogy okosabban kell önzőnek vagy ha úgy tetszik, szuverenistának lennünk. Ebben a szellemben mondok köszönetet azoknak a népeknek és országoknak, akik annak idején elküldték ide fiaikat, hogy felszabadítsák a magyarokat és segítsenek nekik megtalálni a keresztény Európába visszavezető utat.