A pozsonyi csatáról és a Magyarságkutató Intézetről írt cikket Fodor Pál, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója és Molnár Antal, a BTK Történettudományi Intézetének igazgatója. A Hogyan ártsunk a nemzetnek? című írást a Mandiner közölte 2021. január 14-én.
A magyar kulturális életben ritka az olyan jelenség, amely szinte rögtön tucatnyi érdemi reflexiót eredményez a sajtóban. Még ritkább, hogy az egyre mélyülő politikai szakadék két szélén álló szerzők és orgánumok szinte teljesen egységes álláspontra helyezkedjenek bármivel kapcsolatban. A Magyarságkutató Intézet által megrendelt és bemutatott A pozsonyi csata című filmnek sikerült egy pillanatra helyreállítani a nemzeti egységet.
Sokan és sokat írtak a műről, és – leszámítva a készítőkkel és megrendelőkkel készült promóciós anyagokat és interjúkat – súlyos kritikákat fogalmaztak meg. Újságírók, publicisták és hagyományőrzők nyilvánítottak véleményt, általában alapos tájékozódás után sok hibára és rossz megoldásra mutattak rá. Lényegében valamennyi írás konklúziója, hogy a film rossz és szándékával ellentétes hatást ér el. „Hivatásos” történészek azonban kevesen szólaltak meg, s ezt a tényt olykor maguk az újságcikkek is szóvá tették.
Jelen írást a Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója és a Történettudományi Intézet igazgatója jegyzi. Nem a korábbi cikkekben már részletesen ismertetett filmes és tartalmi hibák, tévedések újbóli elősorolása a cél, hanem a film által felvetett, a magyar történettudomány általános értékrendjét érintő kérdésekre szeretnénk felhívni a figyelmet.
A szóban forgó alkotás által exponált probléma ugyanis sokkal súlyosabb, mint a színvonaltalan, anakronizmusoktól és komikus megoldásoktól hemzsegő, a megcélzott közönséget teljesen idiótának néző „ismeretterjesztés”. Nyilvánvaló, hogy egy nagyközönségnek szóló műtől számon kell kérni a pontosságot, és nem vezetheti félre minden egyes képkockájával a részletkérdésekben szükségszerűen tájékozatlan nézőt.
[...]
Meglátásunk szerint az alkotás, illetve az azt megrendelő intézmény és az általa képviselt szellemiség sokkal nagyobb veszélyeket rejt.
A Magyarságkutató Intézet kezdettől fogva igyekszik, egyfajta történettudományinak címkézett valóságshowként, szurkolótábora egyre vadabb fantáziáit kielégíteni, ennek ékes példája ez a film is. Ezzel a magatartásával teljesen eltorzítja, tovább frusztrálja, gyűlölködővé és bezárkózóvá teszi a magyar történeti közgondolkodást. Egyrészt nyilvánvaló badarságokkal és tudományos szempontból képtelenségekkel árasztja el az erre még fogékony közönséget, amely persze a vad és teljesen őrült állításoktól elkábítva a mai habzsoló médiafogyasztás logikája szerint egyre erősebb és ütősebb „igazságokat” követel majd, hogy aztán az egészből kiábrándulva az áltudományos giccsszörnyeteget oda dobja ki, ahova való: a szemétdombra. Ha elolvassuk a jobboldali sajtóorgánumok reakcióit a filmmel kapcsolatban, ez részben már meg is történt.
A magyar nemzet történelmének a nyugati kultúrával és ezzel együtt a kereszténységgel szembeni megfogalmazása és a kelethez való kötése a magyar szellemi élet régi kísértése, amely azonban mindig a frusztrációhoz kapcsolódott és mindig kudarcos volt.
A magyar történelem legfontosabb döntése Szent Istváné, túlélésünk egyetlen esélye a nyugati kultúrkörhöz való csatlakozásunk volt.
[...]
A szakmaiatlanságot hősies erényként felmutató attitűd és ennek a legmagasabb szintű támogatottsága elsősorban a történettudományt diszkreditálja.
Ezek után a laikus szemlélőnek is világos: nem a sok nyelvet tudó, évtizedeket a források tanulmányozásával töltő tudósnak van igaza, hanem annak, aki jókor, jó helyen, minél hangosabban és minél képtelenebb szamárságokat kiabál. Ha pedig a tudós a források és a szakirodalom feldolgozása alapján a hőbörgőkétől eltérő következtetésre jut, akkor minimum a nép ellensége.
Ennek a modellnek a normává emelése a történészek egyéni pechjénél sokkal súlyosabb következményekkel is jár, hiszen ami érvényes a történettudományra, az igaz lehet a többire is. Ha az őstörténethez elég egy fél angol középfokú és néhány átlapozott, ki tudja milyen könyv, akkor ugyanekkora befektetéssel előbb-utóbb bármilyen tudományban szakember lehet bárki, csak bírjon megfelelő küldetéstudattal. Tetézi a bajt, hogy a Magyarságkutató Intézet egyre több közhatalmi/tudományirányítási funkciót vesz át az őt fenntartó minisztériumtól vagy annak megbízásából, s válik valóban komoly tudományos műhelyek, kutatások és szellemi produktumok elbírálójává – ezzel a szemleléttel!
Ha ez így megy tovább, akkor öles léptekkel haladunk előre azon az úton, amely oda vezet, hogy a humán tudományokban Magyarország megszűnjék komolyan vehető országnak lenni.
[...]
A „műalkotás” által képviselt állítások után vajon milyen erkölcsi és szakmai alapon utasítjuk vissza a Szvatoplukról, a középkori Szlovákiáról, a dákorománokról és a többi ellenünk, a magyarság kárpát-medencei jelenléte és szerepe ellen koholt hazugságot?
Valószínűleg semmilyen alapon. Vajon van-e értelme a történelmi alvilág agyszüleményeiből olyan történelmi narratívát összetákolni, amellyel a teljes történésztársadalom és – amint a szokatlanul egységes elutasításból látjuk – minden politikai és szellemi irányzat szembefordul, és amellyel teljes szakmai és erkölcsi hitelvesztést érünk el tőlünk keletre, délre és nyugatra egyaránt? Nyilván nincs.
A Bölcsészettudományi Kutatóközpont és annak Történettudományi Intézete az elmúlt években nagyon komoly hangsúlyt fektetett arra, hogy nemcsak a külföldi, hanem a gombamód szaporodó hazai történettudományi intézetekkel is hatékony és gyümölcsöző kapcsolatokat, együttműködéseket, közös programokat szervezzen. Ez a törekvésünk, úgy hisszük, sikerrel járt. A szerencsére nagyon népes magyar történésztársadalom az egyre bővülő intézményhálózat keretei között, az esetleges viták és nézetkülönbségek ellenére is, a szakmai normák tiszteletben tartásával végezte munkáját, egyfajta íratlan szakmai becsületkódex alapján. A Magyarságkutató Intézet működésének kezdetével ez a hallgatólagos, minden szereplő számára kötelezőnek tartott szakmai és etikai norma véget ért.
Mindannyiunk, történészek és a magyar múlt iránt felelősséget érző magyar emberek közös érdeke, hogy ez a közmegegyezés minél előbb helyreálljon.