2020. október 16-án, pénteken avatták fel a 65 éves balatonfüredi Lóczy Lajos Gimnázium teljesen megújult épületét, amely akadálymentesített lett és egy emelettel bővült. Az ünnepségen beszédet mondott Fodor Pál, a gimnázium volt diákja is. A Bölcsészettudományi Kutatóközpont főigazgatója történeti példákkal érzékeltette az iskolai nevelés döntő fontosságát, kitért a jó tanítás legfőbb céljára, és hangsúlyozta a tanárok szerepének jelentőségét a társadalomban.
Fodor Pál avatóbeszédében úgy fogalmazott: „Füreden 1955-ben remek iskolát alapítottak, amely 1964-ben önálló épületet is kapott. Ez azonban az évtizedek során rettenetesen elavult, s ezért kellett ilyen gyönyörűen felújítani. Új falakat húztak fel, de remélem, sok tekintetben a régi, általam is megismert szellem uralkodik közöttük.”
A beszéd teljes szövegét az alábbiakban olvashatják.
Fodor Pál: Avatóbeszéd a Lóczy Lajos Gimnázium új épületének átadási ünnepségén.
Balatonfüred, 2020. október 16.
Kedves Lóczy-s tanárok és diákok, hölgyeim és uraim, tisztelt ünneplő közönség!
Meghatottan állok itt, hogy a város megtisztelő felkérésének eleget téve alma máterem, az életemben meghatározó szerepet játszó Lóczy Lajos Gimnázium új épületének avatásán megosszam önökkel néhány gondolatom. Ha belegondolok, hogy e minőségemben egy Német Lászlót kell követnem, aki 1964 januárjában az „én iskolámat”, az épp eltűnt régit avatta fel, szinte összeroppanok a feladat súlya alatt. Rövid beszédemben három gondolat megfogalmazására és megosztására van időm. Miután történész vagyok, engedjék meg, hogy elsőként az „ISKOLA” döntő fontosságát érzékeltessem három történeti példával.
Fotó: Zatkalik András
Kr. után 66-ban a palesztinai zsidók fellázadtak Róma uralma ellen. A római seregek azonban leverték őket, elfoglalták Jeruzsálemet és elpusztították a második szentélyt. 73-ban bevették a Masszáda erődöt, s ezzel az utolsó ellenállási gócot is felszámolták. A zsidó állam és kultuszközpont megszűnt, megkezdődött a zsidók szétszóródása és 1947-ig tartó „államnélküliségük” korszaka. És a zsidók mégis, állami szuverenitás és a kultusz összetartó ereje nélkül is megmaradtak és gyarapodtak. Miért? Mert a lehető legbölcsebben reagáltak a bukásra: Jochanán ben Zákkáj rabbi szinte másnap megalapította „Javne szőlőskertjét”, azt a tanházat (tóraiskolát), amely a „feledés ellen emelt erődítmény” lett. Haim Jerushalmit idézem: „Ott mentették meg a hagyományt, ott tanulmányozták és ott formálták olyanná, amely biztosította folyamatos fennállását”, s itt érték el, hogy egy szent szöveg ne csak a papoké, hanem egy egész népé legyen.
A második példát a keresztény világból veszem. A 16. század elején a római egyetemes egyházat majdnem szakadékba döntötte a protestantizmus megszületése. Róma a fenyegetésre többféle módon válaszolt, de a leghatásosabb eszköznek az egész oktatási és nevelési rendszer megreformálása bizonyult, különösen a jezsuita iskolarendszer megalapítása (1548). Jóllehet a jezsuitákat később ezernyi kritika érte, s a felvilágosodott államok üldözték őket, elévülhetetlen szerepet játszottak az egyház megújulásában, a barokk világ megszületésében és a modern oktatási rendszerek kialakulásában. Sokszor bele sem gondolunk, hogy a jezsuita iskolának hány eleme van még mindig jelen a mai iskolaügyben is (például az osztály mint azonos korú gyerekek csoportja, vagy az az elv, hogy az egyéniségnek megfelelő, sajátos egyéni oktatást kell folytatni). Mi, magyarok is sokat köszönhetünk nekik: a 18. századtól a jezsuita tanárok, történetírók élen jártak az a törökkori pusztítások után magához térő magyarság modern műveltségének és önazonosságának megformálásában.
A harmadik példa az iszlám világból való. Az 1920-as években az Atatürk vezette szekuláris török állam megszüntette az iszlám vallás befolyását, kis híján felszámolta egész intézményrendszerét. A „szerzetesrendek” a föld alá kényszerültek, és gyakran üldözték őket. Az 1960-as években azonban fellépett egy prédikátor, bizonyos Fethullah Gülen, aki fáradhatatlan szervező munkával, nagyrészt illegalitásban (s persze nem egyedül) ismét visszavezette népét (ahogy ő mondta) a „hitetlenség korából” az „Aja Szófia szelleméhez”, azaz újra iszlamizálta a társadalmat. Ennek egyik legfőbb eszköze az az illegálisan megszervezett iskolarendszer volt, amelyben a vallási nevelést a legkorszerűbb ismeretek oktatása egészítette ki, s amelynek növendékei idővel minden fontos posztot meghódítottak. Gülen és mozgalma döntő szerepet játszott abban, hogy 2001-ben egy iszlamista párt jutott hatalomra, amely azóta sem engedte ki kezéből a kormányrudat.
Fotó: Zatkalik András
A fentiek, remélem, elegendő érvet szolgáltatnak ahhoz, hogy miért kell iskolát, jó iskolát csinálni. Füreden 1955-ben remek iskolát alapítottak, amely 1964-ben önálló épületet is kapott. Ez azonban az évtizedek során rettenetesen elavult, s ezért kellett ilyen gyönyörűen felújítani. Új falakat húztak fel, de remélem, sok tekintetben a régi, általam is megismert szellem uralkodik közöttük. S erre vonatkoznék második gondolatom. Németh László 1964-ben a tanár és a tanítvány fontosságáról beszélt, de a hangsúlyt a jó tanórára, a „pedagógiai mámorra”, az állandó módszertani megújulásra helyezte. Ő, úgy tűnik, nem nevelni akart elsősorban, hanem mindig jobban tanítani, mivel úgy gondolta, ez ragadja magával a „tanítványt”. Ebben nyilván igaza van, hadd mondjak mégis ellent neki. A jó tanítás, a jó óra is csak eszköz lehet, legyen ahhoz, hogy a diáknak „kultúrát” adjunk. Mit értek ezen? Iancu Laura költő és író meghatározása szerint
„kultúrán általában egy társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak összességét értjük, továbbá a műveltséget, a valós értékek megbecsülését és az emberhez méltó magatartást. Kultúra az, ami önismeretre serkenti és eligazítja az egyént, a közösséget és a nemzetet”.
Egy Powys nevű amerikai bölcselő a következő gondolattal mélyíti el az előbb idézett definíciót, annak is egyik legfontosabb tételét, az „emberhez méltó magatartást”:
„A kultúra az, ami megmarad, ha az ember már mindent elfelejtett, amit kitartó erőfeszítéssel megtanult.”
Egy olyan világban, amely minden ízében a fenti tételeket tagadja, ahol a tudás, az erőfeszítés, a személyiségformálás és az emberi méltóság értéke és tisztelete lassanként elenyészik, s eluralkodik a relativizmus, a 20. század e rémes találmánya, a korábbiaknál is fontosabbnak látom a „nevelést”, hogy a gyerekben ne csak a „diákot” lássuk, hanem a „tanítványt” is, akit azért kell kultúrával felfegyverezni, hogy mindenünnen táplált egyéni önzésével ne tegye tönkre a társadalom kötőszöveteit és ne tegye élhetetlenné a következő generációk életét.
Fotó: Zatkalik András
S végül, harmadik gondolatom a tanárokra, a tanárságra vonatkozik. Feleségem és egyik testvérem tanár, s jóllehet jómagam mindig kutatóként dolgoztam, közben tanítottam is egyetemen, úgyhogy elég jól ismerem, mi történt ezzel az egykor megsüvegelt „mesterséggel” vagy inkább „művészettel” az elmúlt háromnegyed évszázadban. Nem titok előttem az alulfizetettség gondja, a permisszív társadalomfelfogás eluralkodásából fakadó kiszolgáltatottság, a magára hagyatottság érzése, a megbecsülés hiánya, a véget nem érő reformok, amelyek során csak valódi reformok nem születnek, a stabilitás hiánya, a túlterheltség, az értelmetlen papírmunka és sorolhatnám tovább vég nélkül. Az én szférám is folyton ezt élte, éli át. Mégis, mindennek dacára, csak azt mondhatom, hogy az a tanár, az az értelmiségi, aki ad magára, akinek van méltósága, csak egyet tehet: csak azért is teszi a dolgát, a legmagasabb fokon, mert mi másnak volna értelme? Csak azért is tanít, nevel, és tudásával és viselkedésével (beleértve az öltözködést és a beszédmódot is) példát, vagyis kultúrát ad a gyerekeknek, amivel igazi „tanítványokat” formál. Miért teheti meg ezt minden nyomorúság dacára? Mert tudatában van vagy kellene lennie önnön fontosságnak, annak, hogy ő a társadalom legfontosabb láncszeme: egyrészt „fordító” (az eddig felhalmozott ismereteket lefordítja a gyereknek), másrészt „közvetítő” a múlt, jelen és jövő nemzedékek között, s szülőtlen világunkban döntően rajta múlik az emberiség jövője. Ennek megfelelően minden oka megvan arra, hogy kihúzza magát, hogy alulfizetve is méltósággal, emelt fővel és büszkén járjon a világban. Tudom jól, embertelenül nehéz feladat ez a digitális világban, ahol videójátékokkal, pornóval, blogerekkel és influencerekkel kell versenyeznie a gyerekek lelkéért, de az élhető jövő érdekében nem adhatja fel a küzdelmet. Amit az említett Iancu Laura a művészről ír, az a tanárra is igaz (az idézetben a művész szót mindenütt tanárra cseréltem):
„A tanár … példaadás révén képes hatékony eszköze lenni az igaznak, a szépnek, a jónak. A tanárnak a lehetetlen ügynökévé kell(ene) válnia. A lehetetlen csak emberi szemmel lehetetlen. A tanár ne akarjon kapni. Elégedjen meg azzal, hogy adhat. Ne adja vissza a jegyet akkor sem, ha az egy (látszólag) értelmetlen és kegyetlen világba szól. Keresse meg az értelmet.”
És még valami fontos befejezésül. A „magyar” tanárnak van még egy különleges küldetése: a magyar nyelv, a magyar színek védelme, megőrzése. Német László annak idején nem véletlenül fejezte be ugyanezzel avatási beszédét. Aki magyarul él, beszél, ír és oktat, az páratlan kincs birtokosa. Én az anyanyelvemmel úgy vagyok, mint a négy nyelven alkotó Ferdinandy György, aki azt írta: minél több nyelvet ismert meg, sajátított el, annál jobban domborodott ki, fénylett fel a magyar nyelv különleges szépsége, gazdagsága. Iszonyatos vesztesége, fájó hiánya volna a világnak, ha egyszer ez a csoda nem volna többé. A Teremtő ezt a mi gondjainkra bízta. Ennek megfelelni olyan feladat, ami felülír és feledtet minden egyéni sérelmet, megbántottságot. Kívánom, hogy a megújult Lóczy Lajos Gimnázium a régi szellemben végezze ezt a nagyszerű küldetését, és továbbra is teremtsen kultúrát és formáljon kulturált emberfőket Magyarország e reá bízott szögletén.
Köszönöm, hogy meghallgattak!